2013. december 28., szombat

A bestsellertől a szépirodalomig: Fociláz (2. rész)

Ahhoz, hogy megértsük, miért is lehetett a Fever Pitch megjelenése után rögvest sikeres (tudható, hogy 1992-ben az angol könyvesboltok a karácsonyi vásár idején kiemelt helyen árulták, olyan könyvekkel együtt, mint pl. Madonna Sex című albuma), ismernünk kell azt a futballtörténeti kontextust, amelyben megjelent. Hornby 1991 nyarán kezdett hozzá a könyve megírásához, éppen abban az időszakban, amikor az angol futballban új korszakot kezdtek írni. A '80-as években az angol futball az anómiának olyan tüneteit mutatta, melyek egyre nyilvánvalóbbá tették, hogy alapjaiban kell megváltoztatni a rendszert. Ahogy a Sunday Times egyik cikke fogalmazott: „a labdarúgás a szegények nyomorult sportága”.

A belgiumi Heysel Stadionban történet katasztrófa után (39, többségében olasz szurkoló vesztette életét; a Liverpooliak támadása után a stadion oldalfala rádőlt az emberekre) kitiltották az angol klubcsapatokat az európai kupákból, s csak a '90-es évek elejétől kezdődően térhettek fokozatosan vissza (Hornby Arsenalja épp a '91-es bajnoki cím után). 1989. április 15-én a Liverpool – Nottingham Forest FA-kupa meccsen 96 embert tapostak halálra. Ezután kezdődött el az angol futball intézményrendszerének és gazdasági szerkezetének teljes átalakítása: a stadionok átépítése magával vonta a jegyárak fölemelését, míg Rupert Murdoch cserébe azért, hogy iszonyatos mennyiségű pénzt kezdett a televíziós közvetítési jogdíjak révén befektetni az angol labdarúgásba, elvárta, hogy a stadionokban rend legyen.

Mindezek (és egyebek) következtében a közönség összetétele és a játék társadalmi beágyazottsága is megváltozott a '80-as évekhez képest: az a középosztály kezdett visszatérni a stadionokba, amely a '80-as években a huliganizmus és a rossz infrastruktúra miatt fokozatosan leszokott a meccsre járásról, s a balhéban élen járó proletariátus egyre inkább kiszorult (az alsóbb osztály meccseire és a válogatott külföldi mérkőzéseire).

Ezt az összetett folyamatot szokás az angol futball újjászületésének, rehabilitációjának és dzsentrifikációjának nevezni, melyhez nagyon is jól illeszkedett Hornby könyve, mely egyszerre mutatott rá a '80-as évekbeli romlás gócpontjaira (egyébként nem a közönséget tekintve egyedüli felelősnek, hanem a szövetséget, a klubtulajdonosokat és a rendőrséget), s volt képes összetetten érvelni a labdarúgás olyan kulturális értékei mellett, melyek a középosztály számára is vonzóvá tehetik a kultúrának ezt a semmi mással nem helyettesíthető területét.

Zárásképpen ehhez egy rövid részlet a könyvből, mely azt mérlegeli, mivel lehetne metaforikusan helyettesíteni vagy egyáltalán összevetni annak a pillanatnak a nagyszerűségét, amikor 18 év után az Arsenal a Liverpool elleni meccs utolsó percében megszerzi a bajnoki címhez szükséges gólt: „A szó szoros értelmében nincs semmi, amihez ezt a pillanatot hasonlíthatnánk. Nem tudok mondani semmi mást, amire húsz éven át vágytam, mint ahogy olyasmit sem, amire férfiként éppúgy vágyódtam, mint gyermekfejjel. Ezért hát kérem, bocsássanak meg azoknak, akik életük legszebb pillanatának valamilyen sporthoz kapcsolódó örömüket mondják. Ez nem a fantáziánk szegényességére vall, és nem élünk szomorú, sivár életet; egyszerűen arról van szó, hogy maga az élet halványabb, unalmasabb, és kevesebb lehetőséget nyújt váratlan, őrült örömökre."