A bestsellertől a szépirodalomig: Fociláz (1. rész)

A középosztálybeli származású, Cambridge-ben angol szakos diplomát szerző Nick Hornby azért lehet tanulságos a címbe foglalt transzgresszió megközelítésére, mert ő saját imázskommunikációs gesztusaiban (ahogyan például rádióbeszélgetésekben és a szeriőz brit sajtóban megjelenő interjúiban nyilatkozni szokott) gyakran visszatérő téma a szórakoztató irodalom és a magas irodalom, illetve könyv és adaptáció viszonya.

Hornby (1957-) az egyetemről kikerülve nyelvtanárként és újságíróként kereste kenyerét: innen is származtatható a nyelvi pallérozottság, a stílusbiztonság, a pontos fogalmazásmód, illetve a populáris kultúrával való reflexív foglalkozás (zenekritikusként is dolgozott).
A '80-as években irodalmi próbálkozásait kevés siker koronázta, rádió- és televíziójátékokkal sem nagyon tudott bekerülni az általa megcélzott médiumokhoz.
Amikor 1992-ben megjelent a Fever Pitch (Fociláz), akkor nem arról volt szó tehát, hogy egy ismert/elismert író a népszerű kultúra egyik részterületét választotta könyve témájául, hanem az, hogy ez a könyv teremtette meg Hornby írói hírnevét, melyet aztán regényíróként erősített meg.

Hornby úgy szokta elbeszélni írói indulását, hogy ő éppen azt a hiányt igyekezett betölteni, mely a '80-as évek brit könyvkultúráját jellemezte: a szórakoztató és a magas irodalom távolsága egyfelől, másfelől az a férfi dominancia, mely inkább nyúl a történelem dolgaihoz, és szól az élet megszokott, köznapi medréből kikerült emberekről. Ezért főként amerikai szerzők inspirálták - az ő értelmezésében az Egyesült Államokban sokkal kevésbé volt éles az elválasztottsága a népszerű és a magas kultúrának (nem '80-as évekbeli, de talán szemléletes példa Quentin Tarantino munkássága), és főleg azoknál a női szerzőknél, akik a mindennapi élet történetei iránt vonzódtak.

Hornby a bestsellerek és a szépirodalom közti széles sávba úgy igyekezett saját könyvét pozicionálni, hogy tekintetbe vette:
1. a bestsellereket munkába menvén és elalvás előtt az ágyba szokás olvasni;
2. arra az értelmiségi középosztályra, amelyhez ő maga is tartozik, leginkább a saját életéhez és kultúrájához fűződő reflexív viszony jellemző – nem pusztán fogyaszt, de értelmezve fogyaszt; nem elégszik meg azzal, hogy egy kulturális alkotás miért rossz vagy jó, de kíváncsi arra, miért véljük rossznak vagy jónak.

A megjelenése után a brit szeriőz sajtó által egyhangúlag nagyra tartott, milliós példányszámban eladott Fever Pitch az önéletrajzi- és fejlődésregény (1968-1992), a társadalom- és kultúrtörténetileg iskolázott publicisztikus stílus, valamint a sport által teremtett jelenlétélmény, önelvesztés, belefeledkezés, s az erről való írásmód keresésének ötvözete. Nagyon fontos a személyes névmások használata, az én-mi-ők viszonyrendje: belül vagyok, de képes vagyok kvázi-kívülről látni magam; sőt arra is képes vagyok, hogy elképzeljem, milyennek látnak engem mások.

A bestsellerek olvasásmódjához illeszkedve Hornby könyve néhány oldalas fejezetekből (mini esszékből áll), melyek a metrón és az ágyban is abszolválhatóak, ráadásul mivel mindegyik egy konkrét futballmérkőzéshez kapcsolódik (a fejezetek alcíme a két csapat neve és a meccs dátuma), a sportsajtó tudósításaihoz is kötődnek formailag.
Noha a fejezetek önállóan is megállják a helyüket (mint egy publicisztika egy napilapban), a fejezetek folytonosságában nem csupán a fejlődésregényi és sport-, illetve társadalomtörténeti ív rajzolódik ki, de a reflexív, megérteni igyekvő intellektuális viszony is, mely távlatosságában, szempontrendszerében, az általa mozgatott kulturális szókincs gazdagságában messze meghaladja mind a sportolói memoárok átlagos szintjét, mind a huligánirodalomnak olyan jól ismert példáit, mint amilyen John King 1996-os The Football Factory-ja.