Film a modern testkultúráról: Wege zu Kraft und Schönheit

Sport és optikai médiumok máig rendkívül termékeny kapcsolatában mérföldkövet jelent Leni Riefenstahl Olympia (Der Film von den XI. olympischen Spielen Berlin 1936) című alkotása. A film körül kialakult, s napjainkig nyugvópontra nem jutott vitával már egy szép nagy könyvespolcot meg lehetne tölteni. A széthangzó, egymással szöges ellentétben álló kijelentéseket sorjáztató fogadtatástörténettel hamarosan önálló bejegyzésben foglalkozom majd, de addig is igyekszem ráirányítani a figyelmet arra az alkotásra, melyben egyfelől Riefenstahl táncosként debütált, másfelől a berlini olimpiáról készített filmjében leginkább forrásként használt. Az Universum Film AG kulturosztályának támogatásával 1925-ben készített Wege zu Kraft und Schönheit (Ein Film über moderne Körperkultur) hat fejezetben sorakoztat föl egymástól egészen távoli példákat arra, hogy milyen módon lehet képes ellensúlyozni a nagyvárosi életformával járó lelki nehézségeket és testi deformációkat a testgyakorlás: a Freikörperkultur-mozgalom, az Ausdruckstanz és az 1810-es években létrejött német torna mellett számos angolszász, skandináv és távol-keleti változata villan föl a kortárs testkultúrának. (Magyar szemmel az is érdekes, hogy a filmben néhány másodperc erejéig kettlebellt lengető dobóatlétákat is láthatni – ez az edzésforma nálunk csak az utóbbi években jelent meg.) Fontos hangsúlyozni: a weimari köztársaság korában készült tanító célzatú film úgy jeleníti meg a nagyvárosi életformának a testi-lelki egészségre gyakorolt ártalmas hatásait, hogy a nagypolgári család, a padban görnyedő kisdiákok, az ülő munkát végző gépíró- és varrónők, a könyvmoly tudós, az éjszakázó aranyifjak vagy épp a gyári munkás képsoraiban nincs nyoma semmiféle antiszemita ikonológiának. Másfelől kifejezetten vitába száll a német torna nacionalista és katonai hagyományával  – utolsó tematikus egységét ez a felirat vezeti be: „Ma nem a katonai képzettség, hanem a sport egy nemzet erejének forrása.” Majd ezt követően a német sport fejlődéstörténetéről olyan alakzatot hoz létre, mely Ludwig Jahn csatába induló 19. század eleji tornászainak demilitarizált és az antik testkultúra hagyományát végre autentikusan értelmező örököseiként mutatja föl az Olympiában láthatóhoz hasonló létszámban és elrendezettségben megjelenő gimnasztikázó férfiakat.

Kiinduló megfontolások

A 19. század második felétől kezdődően a napnyugati modernitás identitásreprezentáló és -formáló társadalmi gyakorlatai között kitüntetett helyet kap a sport. Az etnikai, lokális, társadalmi, nemi és nemzeti szerepminták rendkívül gazdag archívumát jelenti a sport nyelvi és képi médiumokban rögzülő s folyton alakuló „diskurzusa”. Az emberi test szabályozott fizikai versengésének önmegmutatkozása a 20. század elejétől fokozottan rászorul a technikai közvetítőeszközök láttató-értelmező közbejöttére – nem túlzás azt állítani, hogy a sport modernizációja és a modern médiaipar kialakulása egymástól elválaszthatatlan történeti folyamatként ment végbe. Az atléta testéről nem leválasztható, nem fogalmi, elsődlegesen nem is nyelvi képesség, melyet leginkább praktikus tudásnak nevezhetünk, megörökítésében előbb a fotográfia, majd a 20. század első felében a mozgókép járt élen. A film médiuma ugyanis egyszerre képes a mozgás nem szimbolikus, nem betűelvű rögzítésére, s ennyiben a valós akusztikai-optikai lenyomatának is tekinthető, és tud olyan dimediális narratív eszközként működni, mely ott is szekvenciális jelentést keres és termel, ahol eredetileg feltehetően nem volt. Ez utóbbit azért kell hangsúlyozni, mert a kifejezetten gyakorlati felhasználásra készülő edzéstechnikai oktatófilmek kivételével a sport legyen szó akár dokumentarista, akár fikciós műfajokról, sosem csak önmagáról szól, ahogy a képzőművészeti és irodalmi sportreprezentációk esetében sem.
Miközben a sport esztétikai visszatisztításában érdekelt kultúratudományi irányzat (leginkább Hans Ulrich Gumbrecht munkái) az elmúlt két évtizedben hatékonyan volt képes érvelni a sportpálya szigetjellege, vagyis saját szabályoknak engedelmeskedő, önmagában álló, de megmutatkozni vágyó valósága mellett, a sport kortárs kultúratudományi értelmezésmódjai között nem kevésbé erős az a mára jóformán globálisnak mondható megközelítés, mely a sportágakban, csapatokban, atlétákban olyan szociokulturális szerepminták megtestesülését látja, melyek folytonosan részt vesznek az identitásról szóló, tágan értett politikai vitában. A sportfilmek nemzetközi kánonja Leni Riefenstahl Olympiájától a valós történeten alapuló Tűzszekereken át napjaink méltán elismert, s részben szintén megtörtént eseményekből kiinduló bokszfilmjeiig (Millió dolláros bébi, A harcos) folyton föl is erősíti ezt az értelmezési módot azáltal, hogy a vásznon a sportesemények identitásnarratívákba íródnak bele. A megörökítés, reprezentáció, dramatizáció műveletei és az általuk termelődő értelmezés természetesen az emlékezés gesztusától sem mentes – az 1981-ben készült Tűzszekerek egyes elemzői szerint például úgy idézi föl az 1924-es nyári olimpiát, hogy közben alternatív mesét mond el a Thatcher-korszak társadalompolitikájáról.

A pisztoly eldördült

Milyen életforma-ajánlatok és identifikációs minták artikulálódnak, illetve milyen emlékezetpolitikai stratégiák működnek a második világháborút követő évektől napjainkig azokban a honi dokumentum-, portré- és játékfilmekben, amelyekben kitüntetett tematikus szerepet kap a sport? Erre a kérdésre keresem a választ készülő új könyvemben. Az elkövetkező időszakban blogomon a monográfiaíráshoz kapcsolódó kutatásom eredményeit teszem közzé: problémakijelöléseket, jegyzeteket, olvasónaplókat, elemzésrészleteket.
A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú "Nemzeti Kiválóság Program - Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program" című kiemelt projekt keretei között valósul meg.